Kiffa, Mauritánia 2009. február 2.
A két luxushotelben töltött bamakói nap után a terveknek megfelelõen sokakhoz hasonlóan február 2-án reggel indultunk el visszafelé. Elõzõ nap, mikor az ajándékozáshoz kerestünk megfelelõ iskolát, sikerült egy szép kört autóznunk a városban, így nagyrészt elmondhatjuk, hogy láttuk Bamakót.
Malin és Mauritánián minél elõbb szerettünk volna túl lenni. Maliból fél nap alatt kiértünk, Mauritániára két megállást terveztünk. Mauritánia egyébként furcsa hely. Az utak mentén rengeteg az állati tetem (kecske, marha), a szerencsésebbek pedig fel-alá kóborolnak látszólag szabadon.
A falvak kisebb részben félkész, kocka alakú, kb. 20-30 négyzetméter alapterületû agyagházakból, nagyobb részben pedig nomád sátrakból állnak. Ha körülnézünk, alig látunk idõsebb embert, mindenhol csak gyerekekkel és fiatalokkal találkozunk. Gyerekek árulnak a boltokban, õk a szekérszerelõk (Maliban sok a robogó, de Mauritániában a szamárkordé a legelterjedtebb közlekedési eszköz.), õk terelik az állatokat. Valószínû az lehet az oka, hogy az átlagéletkor sokkal alacsonyabb.
A másik ok, ami miatt minél elõbb át akartunk érni Marokkóba, az Idomu. Idomu állítólag Mauritániában a Turisztikai Szövetség elnöke. Arról, hogy valóban Õ az elnök, és hogy egyáltalán létezik-e ilyen (mi voltunk idén a 231-234-edik turisták az országban) komoly kétségeink vannak. Õ azonban ezzel a címmel feljogosítva érzi magát arra, hogy bárkitõl mindenféle komolyabb indok nélkül adót szedjen. Idefele fizettünk nála „turisztikai adót”, de a visszaútra bejelentett dupla annyi „final tax” már nem volt kedvünkre, így inkább meglógtunk elõle. ?
Az Idomu elõl való két napos menekülés nem volt egyszerû, mert az utak borzasztó állapotban vannak. Keréktörõ kátyúk, úton bandukoló állatok, elterelések stb. A nap vége felé az egyik komolyabb bukkanó után volt egy rövid pillant, amikor túlzás nélkül állíthatjuk, hogy „alacsonyan szálltunk”.
A mauritán szállásokat ugyanoda terveztük, ahova idefele, nem akartunk kockáztatni. A kempingben kaptunk egy szép nagy nomád sátrat, amiben még lámpa is volt. Gyorsan rájöttünk, hogy nagy nekünk az a sátor, így azon belül felállítottuk a mi kis Quechuáinkat. ?
Mire lefekvéshez készülõdtünk megérkezett Idomu is. Ha nem beszélünk vele, talán nem jutunk eszébe.
Nouachott, Mauritánia 2009. február 3.
Gyors és korai kelés, készülõdés, Idomu mellett úgy hasítottunk ki a kapun, hogy éppen csak egy viszlát mosolyra volt idõ. Ha megér neki a „final tax” egy napi autózást este úgyis találkozunk vele. 
A nap folyamán lassan változott a szavanna vissza sivataggá. Az út úgy követte a homokdûnéket fel és alá, mintha hullámvasúton ültünk volna. A vidámparki hangulatot azonban az a beszívott teve adta meg, ami az út közepén masírozott elõttünk, velünk egy irányba. Ahogy utolértük megpróbált kitérni balra, jobbra majd ismét balra, de szemmel láthatóan az aszfaltot õ sem akarta elhagyni. A nagy lábaival és a robosztus, kissé ugrálós mozgásával úgy nézett ki, mint a csillagok háborújának birodalmi lépegetõi. Pár méterig még vezetett minket, majd letérve az útról mégis valami ínycsiklandozóbb bokor felé vette az útját.
A rally alatt sokan tették tönkre/törték össze az autójukat a rázós földutakon és homokdûnéken. Ma azonban nagyon meglepõdtünk, amikor megláttuk az út mellett a román csapat vadonatúj Mitshubishi L200-asát összetörve. Megálltunk, hogy segítsünk. A hölgy, aki vezetett elmondta, hogy az autó minden elõzmény nélkül beszitált, majd elhagyta az utat és felborulva állt meg. Az autó egy új, 5 évre lízingelt darab volt, így hivatalos papírok kellettek az esetrõl. A hölgyet a legközelebbi rendõrkapitányságra vittük be, de mihelyt meghallottuk, hogy Idomu is a helyszínre tart (és ránk már amúgy sem volt szükség) gyorsan továbbálltunk.
Egész nap siettünk, hogy még napsütésben érjünk a kempingbe, és megmártózhassunk az óceánban még utoljára. A hullámok nagyon jók voltak, egy picit lehetett volna melegebb. Fürdõzés közben jött oda hozzánk egy angol turista, és érdeklõdött nem tudjuk-e ki az a fehér férfi, akit az elõbb dobott partra a víz felfújódva. Miután megtudtuk, hogy a tõlünk nem is olyan messze felgyûlt kisebb csapat valójában egy vizihullát áll körbe, már nem tûnt olyan vonzónak a fürdés, így elindultunk a városba vacsizni. Nem kockáztattunk: taxi és a bevált gyorsétterem. Az étteremben már ismernek minket, a tulaj is odajött üdvözölni.
Dakhla, Nyugat Szahara 2009. február 4.
6-kor kelés, 7-kor indulás. Sokunknak korai volt az indulás, rajtunk kívül például a helyi benzinkutasoknak is. Az elsõ három helyet (többek között egy 24 órásat is) zárva találtuk, így már porzó tankkal indultunk el negyedik felé. Alapvetõen optimisták vagyunk, ezért senki sem gondolta volna, hogy útközben kifogy a tank. Pedig ez történt. Találtunk tartalékot a puttonyban, amit betöltöttünk, és többszöri sikertelen kísérlet és kis izgulás után újra járt a motor.
Az elsõ nyitott benzinkúton mindent fullra töltöttünk, és a közeli boltban elköltöttük az utolsó ogujáinkat is. Irány Marokkó.
Mauritánia hátralévõ része sivatag. Az északi részek fokozott ellenõrzése miatt 2 km-enként checkpoint van, ahol meg kell állni, és kedélyesen elbeszélgetni a katonákkal arról, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk, merre megyünk, és milyen ajándékot tudunk nekik adni.
Út közben meglepetésünkre észrevettük a sivatagban vadkempingezõ nyugat-magyarországi egyetemistákat, akik elõzõ este nem jöttek be a kempingbe, hanem pár kilométerrel tovább, az út szélén éjszakáztak.
Szintén összefutottunk a 44-es csapattal, akik „köszönték szépen, habár csak négyesük van, jól vannak”. A váltójuk beragadt negyedik sebességben napok óta, de minden elismerésünk nekik, így is jó idõt mentek.
A mauritán határ gyors volt, a két ország közötti ENSZ által felügyelt elaknásított részen Marci vezetett át. Ezután következett az idegõrlõ marokkói belépés: sorba állunk, csendõrség beír mindet egy kockás füzetbe, sorba állunk, bejelentõ lapot kapunk, amit leadunk az útlevéllel, másfél óra várakozás, útlevél vissza, sorbaállás autó bejelentõ lapért és annak lepecsételtetése (kétszer, mert a határõr elrontotta), autó ellenõrzés katonával, kutyával, … 3 óra után szabadultunk.
A Nyugat-Szahara rendkívül unalmas és egyhangú. Mindenhol sivatag, benne egy nyílegyenes út. Letérni nem szabad, mert elaknásított terület. Egy dolog miatt örültünk csak annak, hogy újra itt vagyunk, az az olcsó üzemanyag. Marokkó adókedvezményekkel próbálja a lakókat idevonzani, és ennek a pozitív hatása az félárú (kb. 100 Ft/l) üzemanyag.
Egy félszigeten, Dakhlában szálltunk meg, vacsorára „Tagine poulet”-t ettünk, ami a helyi specialitás. Valójában kerámiatálban készített sült csirke, nagyon finoman fûszerezve.
Vacsora közben befutott a városba UniversiTEAM is, akiknek segítettünk a szálláskeresésben.
Tan Tan, Marokkó 2009. február 5.
Reggel Dakhlában találtunk egy olyan jó pékséget, hogy kétszatyornyi sütivel és croissanttal indítottuk a napot.
A „Melyik” csapattól még Bamakóba menet azt hallottuk, hogy a félsziget végében van egy nagy hajóroncs, gondoltuk most megnézzük. Érdemes volt átvezetni a városon, mert így láthattuk az éles átmenetet a királyi palota és a nyomornegyed között, a katonai repteret és a sziget kikötõjét. A sziget végébe vezetõ utat végül nem találtuk meg, de elértünk egy halfeldolgozóig, ahol a szag miatt egyszerûen nem is akartunk miért továbbmenni. Visszafordultunk, majd otthon, neten rákeresünk a hajóra. Irány Laayounne.
Útközben ismét találkoztunk többek között a nyugat-magyarországi egyetemistákkal, akik picivel utánunk indultak aznap.
Laayounne-ba érve támadt egy õrült gondolatunk: kiugrunk repülõvel 2 napra a Kanári-szigetekre. Egészen kivitelezhetõnek tûnt a dolog. A Kanári-szigetek Laayounne mellett van alig 200 km-re, és mindkét helyen van reptér. Útba vettük hát a Hassan I. repteret.
A reptér biztonsági õreinek egy vicces délutánt szerezhettünk a következõ párbeszéddel:
- Szép napot! A jegyüket kérném.
- Jegyünk még nincs, egy menetrendet szeretnénk kérni.
- Hova utaznának?
- Még nem tudjuk, hova lenne járat?
- Mikor utaznának?
- Még nem tudjuk.
A jegyvásárláskor azonban a késõbb meglátogatott utazási irodában közölték, hogy két nappal utazás elõtt lehet csak jegyet venni, így letettünk a dologról. A retúrjegy egyébként Las Palmas-ra 60 ezer Ft lett volna. Amúgy is kicsit sokalltuk…
Kerestünk egy hotelt a városban, majd hirtelen eldöntöttük, hogy még korán van, fogyasztjuk még picit a kilométereket. Visszaszálltunk az autóba, és továbbálltunk. Út közben elkapott minket egy bazi nagy vihar szele. A fõút közvetlen az óceán partján vezetett, így sok helyen láthattuk a szikláknak csapódó 5-10 méter magas rettenetes hullámokat. Egy helyen ki is szálltunk megnézni, de félelmetes volt még messzirõl nézni is.
A napot Tan-Tan városában fejeztük be, ahol az ötödik hotelban találtunk kompromisszumot a minõség és ár között. Maximum ár 20 euró négyünknek, minõség: ágy.
Agadir, Marokkó 2009. február 6.
Hosszú idõ után végre újra egy olyan nap, amikor reggel nem órára kelünk, és jól kipihenhettük magunkat. Ahogy számolgattuk elég sok idõnk van még, ezért nem kell sietnünk. Végül is nyaralunk. (Vagy telelünk:))
Már korábban észrevettük, hogy a Ráktérítõ tábla vonalának átlépése után rögtön 5 fokkal hidegebb van :), de a visszaút szomorú hosszútávú idõjárási hatásai csak ma reggel tudatosultak bennünk. Csapatunk nagy része ma reggel váltott hosszú nadrágra. Bye-bye nyár! Visszafelé nehezebb lesz megélni a két teljes évszakváltást…
Az útikönyvben olvastuk, hogy Marokkóban ha lehet õrzött parkolóban hagyjuk az autót. Ennek megfelelõen próbálunk minden este forgalmas helyen megállni, ahol figyelnek rá. Még nem értjük, hogy mûködik pontosan a dolog, de esténként mindenhol odalép hozzánk egy fickó, és felajánlja, hogy vigyáz az autóra. Mi bólogatunk, megköszönjük, és otthagyjuk. Reggel pedig csodák csodájára még mindig ott áll, és éberen õrködik. Valószínû a helyi non-stop üzletek „biztonsági õre”, vagy valami hasonló. Mindegy is, esténként 2 EUR-t megér.
A reggelivel nem volt szerencsénk, ugyanis fél 11-kor még nem nyitott ki a hotelünk közelében lévõ (és talán a város egyetlen) étterme. Ez már csak azért is volt szomorú, mert a homlokzatára festett ételekrõl álmodtunk már az esti megérkezésünk óta. Nem szívbajos egy nép, az üzletek és éttermek akkor nyitnak, amikor éppen kedvük van, de 6-kor már minden zárva.
Ma az idõjárással sem volt szerencsénk. Az egész esti zuhogó esõ reggelre elült ugyan, de szolidabb formájában egész nap sokszor vissza-visszatért. Ahol csak elautóztunk az út mellett feláztatott sárral és felduzzadt patakokkal, míg az úton hatalmas vízátfolyásokkal találkoztunk.
Nyilván jobbkor eszünkbe sem juthatott volna a „Vigyázz, teveveszély!” táblával fényképezkedni. Amikor a tábla mellé akartunk beállni, Tímea és Marci annyira elsüllyedt a sárban, hogy a következõ kisvárosban ahol reggelizni/ebédelni álltunk meg, 1-1 cipõpucoló gyerek tapadt rájuk, és könyörgött, hogy megtisztíthassa a cipõiket.
Könnyû napra számítottunk ma. 300 km vezetés, városnézés, semmi extra. De ilyen ugye még nem volt. Hát ma sem. Reggeli/ebéd után a kisvárosból kijövet kigyulladt a motor olajszint jelzõ lámpa. Nívópálca, mérés, ismételt mérés: minimum szint. Miután egyikünk sem ért a dologhoz, csak bíztunk benne, hogy fél-egy liter olaj rátöltésével megszûnik a probléma, ezért visszakanyarodtunk az elsõ benzinkútig motorolajat venni.
A benzinkúton Abdultól és Mohamedtõl (igazából nem tudjuk a nevüket, de itt szinte mindenki ezt a két nevet viseli, így hívjuk õket az egyszerûség kedvéért így :)) kértünk segítséget. A kúton nem volt olaj, de Abdul és Mohamed felpattanva egy kis robogóra elvezetett minket egy autós boltba. Kis tanakodás után, mivel az eredeti bontatlan Shell motorolaj sokkal olcsóbb volt mint otthon, a teljes olajcsere mellett döntöttünk. Abdul fel is ajánlotta a segítségét, hogy 5 eurós munkadíjért megcsinálják az egészet õk. A szemléletesség kedvéért leírom, hogy nézett ki ez ilyen olajcsere. Megállunk az autóval egy szélesebb sikátorféleségben, ahova szintén õk vezettek. Embereink eltûnnek egy fél pillanatra, majd hat 10-15 éves gyerekkel jönnek vissza. A gyerekeknél egy furnérlemezbõl összeeszkábált lap, amit az autó alá dobnak, ahol mellesleg még patakokban folyik el az esõ által hátrahagyott sáros víz. Megkérnek minket, hogy nyissuk fel a motorháztetõt. A gyerekek hatalmas szakértelemmel és rettenetes sebességgel egyszerre vetik rá magukat az autóra, mindent ellenõriznek, közben mire felfognánk mi is történik már le is engedték az olajat.
Az olajcsere közben Mohamedrõl (aki folyékonyan beszél németül) megtudjuk, hogy 17 évet élt Németországban, Abdul pedig 3 benzinkút, egy egész utca és egy oázis tulajdonosa. Nagyon segítõkészek voltak, egy szuvenír boltba is elvittek. Mire ezt megbeszéltük, az olajcsere kész is lett.
A szuvenír bolt szintén érdekes élmény volt. A vásárlás itt egy külön szobában beszélgetéssel, teázással kezdõdik. Ezután végig kell nézni egyesével mi lehet érdekes a számunkra, majd ami tetszik, azt is kosárba pakolni. Árat csak a legvégén mondanak, amire hosszasan kell alkudni. Egy vásárlás fél délutános program, így kezdjük értékelni az európai módszert. Ott is macerás a vásárlás, de legalább nem ilyen idegtépõ.
A boltból kilépve fényképezkedés, telefonszám csere, és mikor éppen indulnánk, elmegy mellettünk egy három autóból álló Budapest-Bamako konvoj. Remek, még nem vagyunk egyedül Marokkóban. Egy darabig velük is jöttünk. Az út egy része ma hegyi szerpentineken vezet. Sajnos volt ma egy kis katasztrófaturizmus is, a hegyi szerpentinen megnézhettük hogyan próbálnak kiemelni a szakadékból két markolóval egy hajnalban beleszaladt turistabuszt.
Tiznitben elidõztünk egy kicsit. Benéztünk a központi piacra, ahol betankoltunk friss, olcsó gyümölcsökbõl. Itt kezdõdõtt el a furcsa szokás, hogy a parkolásért „õrzõ emberek”-nek kell fizetni. Állítólag észak felé ez már mindenhol így mûködik.
Az úton már fogadásokat kötöttünk, hogy Tímea meddig tud még nekünk 4-5 eurós szállásokat szerezni, de ma még Õ nyert. Az estét Agadirban szintén ennyiért töltjük, pár utcányira az óceán parttól és királyi kastélytól.
Ourzazate, Marokkó 2009. február 7
Úgy látszik nem az idõjárás a probléma, hanem az éghajlatváltozás. Ahogy tartunk északra, egyre mélyebbrõl kerülnek elõ a ruhadarabok. Reggel már hosszú nadrágban kezdtünk, de estére a nagykabátok és sálak is elõkerültek. Ma Agadirból Ourzazatébe tartunk, ami egy jómódú hegyi kisváros. Marakestõl 100 km-re délre, 1500 méter magasan fekszik. Az út szépen fokozatosan fogyott el alólunk, és vált a nap folyamán 4 sávos autóútból egy sávos hegyi szerpentinné.
Ourzazate közelében épült fel egy nagyon híres filmstúdió, ahol a legtöbb afrikai és ókori kosztümös filmet forgatták (Nílus gyöngye, Sheherezade, Mózes, A légionárius, Kleopátra, Gladiátor, Asterix és Obelix, Az ókori Egyiptom, Mennyei királyság, Passió stb.). Erre útközben jöttünk rá, mikor megpillantottuk egy fennsíkon az Asterix és Obelix-bõl ismert egyiptomi várat, amit a film kedvéért építettek fel. El is döntöttük, hogy holnap ellátogatunk a stúdió múzeumába.
Szállást már a bevált rutinnal kerestünk, majd a zacskós leves után elindultunk várost nézni. Utunk az elsõ sarokig tartott, ahol az elsõ boltba betérve sikeresen elidõztünk vagy 2 órát. Az eladók beszéltek picit angolul, így miközben alkudoztunk a portékáikra, sok egyéb másról is szó esett. Egy idõ után bevezettek minket a belsõ szobába (ahova Allah már nem lát be), és leültettek. Szó-szót követett, majd részünkrõl – nem is emlékszem pontosan hogyan – bekerült az autóból a körtepálinka és a Jägermeister, részükrõl pedig elõkerült egy üveg Schwepses vodka. Iszogattunk kicsit, miközben holnap ebédre is meg lettünk invitálva az eladó srác házába. Valami sült állat lesz, de még nem döntöttük el hogy megyünk-e.
Marakesh, Marokkó 2009. február 8-9.
Láttuk a filmstúdiót, mindenki megfogadta, hogy az ott forgatott filmeket újra meg kell nézni, egészen más szemszögbõl fogjuk majd látni. Hihetetlen miket felépítenek egy film kedvéért.
Ourzazate után Aid Ben Haddau kashbáját, amit rengeteg japán turista társaságában fényképezgettünk. A hegyi pisztéken kicsit eltévedtünk. 10 km-t haladtunk földúton, majd megkérdeztünk valakit meddig tart még ezt a köves/földes borzasztó út. A válasz az volt: „Még 5 km jó, aztán 30 km rossz. De 4×4-es autóval járható.” Ekkor visszafordultunk, és pár óra késésben ugyan, de aszfalton keltünk át Marakesh-be, ahova este érkeztünk.
A következõ napot itt Marakesh-ben töltöttük pihenéssel. Várost jártunk (marokkó legnagyobb piaca, pici utcák, fõtér, királyi palota, sírok, …)
