Visszaút/1

Kiffa, Mauritánia 2009. február 2.

A két luxushotelben töltött bamakói nap után a terveknek megfelelõen sokakhoz hasonlóan február 2-án reggel indultunk el visszafelé. Elõzõ nap, mikor az ajándékozáshoz kerestünk megfelelõ iskolát, sikerült egy szép kört autóznunk a városban, így nagyrészt elmondhatjuk, hogy láttuk Bamakót.

Malin és Mauritánián minél elõbb szerettünk volna túl lenni. Maliból fél nap alatt kiértünk, Mauritániára két megállást terveztünk. Mauritánia egyébként furcsa hely. Az utak mentén rengeteg az állati tetem (kecske, marha), a szerencsésebbek pedig fel-alá kóborolnak látszólag szabadon.

A falvak kisebb részben félkész, kocka alakú, kb. 20-30 négyzetméter alapterületû agyagházakból, nagyobb részben pedig nomád sátrakból állnak. Ha körülnézünk, alig látunk idõsebb embert, mindenhol csak gyerekekkel és fiatalokkal találkozunk. Gyerekek árulnak a boltokban, õk a szekérszerelõk (Maliban sok a robogó, de Mauritániában a szamárkordé a legelterjedtebb közlekedési eszköz.), õk terelik az állatokat. Valószínû az lehet az oka, hogy az átlagéletkor sokkal alacsonyabb.

A másik ok, ami miatt minél elõbb át akartunk érni Marokkóba, az Idomu. Idomu állítólag Mauritániában a Turisztikai Szövetség elnöke. Arról, hogy valóban Õ az elnök, és hogy egyáltalán létezik-e ilyen (mi voltunk idén a 231-234-edik turisták az országban) komoly kétségeink vannak. Õ azonban ezzel a címmel feljogosítva érzi magát arra, hogy bárkitõl mindenféle komolyabb indok nélkül adót szedjen. Idefele fizettünk nála „turisztikai adót”, de a visszaútra bejelentett dupla annyi „final tax” már nem volt kedvünkre, így inkább meglógtunk elõle. ?

Az Idomu elõl való két napos menekülés nem volt egyszerû, mert az utak borzasztó állapotban vannak. Keréktörõ kátyúk, úton bandukoló állatok, elterelések stb. A nap vége felé az egyik komolyabb bukkanó után volt egy rövid pillant, amikor túlzás nélkül állíthatjuk, hogy „alacsonyan szálltunk”.

A mauritán szállásokat ugyanoda terveztük, ahova idefele, nem akartunk kockáztatni. A kempingben kaptunk egy szép nagy nomád sátrat, amiben még lámpa is volt. Gyorsan rájöttünk, hogy nagy nekünk az a sátor, így azon belül felállítottuk a mi kis Quechuáinkat. ?

Mire lefekvéshez készülõdtünk megérkezett Idomu is. Ha nem beszélünk vele, talán nem jutunk eszébe.

Nouachott, Mauritánia 2009. február 3.

Gyors és korai kelés, készülõdés, Idomu mellett úgy hasítottunk ki a kapun, hogy éppen csak egy viszlát mosolyra volt idõ. Ha megér neki a „final tax” egy napi autózást este úgyis találkozunk vele. :)
A nap folyamán lassan változott a szavanna vissza sivataggá. Az út úgy követte a homokdûnéket fel és alá, mintha hullámvasúton ültünk volna. A vidámparki hangulatot azonban az a beszívott teve adta meg, ami az út közepén masírozott elõttünk, velünk egy irányba. Ahogy utolértük megpróbált kitérni balra, jobbra majd ismét balra, de szemmel láthatóan az aszfaltot õ sem akarta elhagyni. A nagy lábaival és a robosztus, kissé ugrálós mozgásával úgy nézett ki, mint a csillagok háborújának birodalmi lépegetõi. Pár méterig még vezetett minket, majd letérve az útról mégis valami ínycsiklandozóbb bokor felé vette az útját.

A rally alatt sokan tették tönkre/törték össze az autójukat a rázós földutakon és homokdûnéken. Ma azonban nagyon meglepõdtünk, amikor megláttuk az út mellett a román csapat vadonatúj Mitshubishi L200-asát összetörve. Megálltunk, hogy segítsünk. A hölgy, aki vezetett elmondta, hogy az autó minden elõzmény nélkül beszitált, majd elhagyta az utat és felborulva állt meg. Az autó egy új, 5 évre lízingelt darab volt, így hivatalos papírok kellettek az esetrõl. A hölgyet a legközelebbi rendõrkapitányságra vittük be, de mihelyt meghallottuk, hogy Idomu is a helyszínre tart (és ránk már amúgy sem volt szükség) gyorsan továbbálltunk.

Egész nap siettünk, hogy még napsütésben érjünk a kempingbe, és megmártózhassunk az óceánban még utoljára. A hullámok nagyon jók voltak, egy picit lehetett volna melegebb. Fürdõzés közben jött oda hozzánk egy angol turista, és érdeklõdött nem tudjuk-e ki az a fehér férfi, akit az elõbb dobott partra a víz felfújódva. Miután megtudtuk, hogy a tõlünk nem is olyan messze felgyûlt kisebb csapat valójában egy vizihullát áll körbe, már nem tûnt olyan vonzónak a fürdés, így elindultunk a városba vacsizni. Nem kockáztattunk: taxi és a bevált gyorsétterem. Az étteremben már ismernek minket, a tulaj is odajött üdvözölni.

Dakhla, Nyugat Szahara 2009. február 4.

6-kor kelés, 7-kor indulás. Sokunknak korai volt az indulás, rajtunk kívül például a helyi benzinkutasoknak is. Az elsõ három helyet (többek között egy 24 órásat is) zárva találtuk, így már porzó tankkal indultunk el negyedik felé. Alapvetõen optimisták vagyunk, ezért senki sem gondolta volna, hogy útközben kifogy a tank. Pedig ez történt. Találtunk tartalékot a puttonyban, amit betöltöttünk, és többszöri sikertelen kísérlet és kis izgulás után újra járt a motor.

Az elsõ nyitott benzinkúton mindent fullra töltöttünk, és a közeli boltban elköltöttük az utolsó ogujáinkat is. Irány Marokkó.

Mauritánia hátralévõ része sivatag. Az északi részek fokozott ellenõrzése miatt 2 km-enként checkpoint van, ahol meg kell állni, és kedélyesen elbeszélgetni a katonákkal arról, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk, merre megyünk, és milyen ajándékot tudunk nekik adni.

Út közben meglepetésünkre észrevettük a sivatagban vadkempingezõ nyugat-magyarországi egyetemistákat, akik elõzõ este nem jöttek be a kempingbe, hanem pár kilométerrel tovább, az út szélén éjszakáztak.

Szintén összefutottunk a 44-es csapattal, akik „köszönték szépen, habár csak négyesük van, jól vannak”. A váltójuk beragadt negyedik sebességben napok óta, de minden elismerésünk nekik, így is jó idõt mentek.

A mauritán határ gyors volt, a két ország közötti ENSZ által felügyelt elaknásított részen Marci vezetett át. Ezután következett az idegõrlõ marokkói belépés: sorba állunk, csendõrség beír mindet egy kockás füzetbe, sorba állunk, bejelentõ lapot kapunk, amit leadunk az útlevéllel, másfél óra várakozás, útlevél vissza, sorbaállás autó bejelentõ lapért és annak lepecsételtetése (kétszer, mert a határõr elrontotta), autó ellenõrzés katonával, kutyával, … 3 óra után szabadultunk.

A Nyugat-Szahara rendkívül unalmas és egyhangú. Mindenhol sivatag, benne egy nyílegyenes út. Letérni nem szabad, mert elaknásított terület. Egy dolog miatt örültünk csak annak, hogy újra itt vagyunk, az az olcsó üzemanyag. Marokkó adókedvezményekkel próbálja a lakókat idevonzani, és ennek a pozitív hatása az félárú (kb. 100 Ft/l) üzemanyag.

Egy félszigeten, Dakhlában szálltunk meg, vacsorára „Tagine poulet”-t ettünk, ami a helyi specialitás. Valójában kerámiatálban készített sült csirke, nagyon finoman fûszerezve.

Vacsora közben befutott a városba UniversiTEAM is, akiknek segítettünk a szálláskeresésben.

Tan Tan, Marokkó 2009. február 5.

Reggel Dakhlában találtunk egy olyan jó pékséget, hogy kétszatyornyi sütivel és croissanttal indítottuk a napot.

A „Melyik” csapattól még Bamakóba menet azt hallottuk, hogy a félsziget végében van egy nagy hajóroncs, gondoltuk most megnézzük. Érdemes volt átvezetni a városon, mert így láthattuk az éles átmenetet a királyi palota és a nyomornegyed között, a katonai repteret és a sziget kikötõjét. A sziget végébe vezetõ utat végül nem találtuk meg, de elértünk egy halfeldolgozóig, ahol a szag miatt egyszerûen nem is akartunk miért továbbmenni. Visszafordultunk, majd otthon, neten rákeresünk a hajóra. Irány Laayounne.

Útközben ismét találkoztunk többek között a nyugat-magyarországi egyetemistákkal, akik picivel utánunk indultak aznap.

Laayounne-ba érve támadt egy õrült gondolatunk: kiugrunk repülõvel 2 napra a Kanári-szigetekre. Egészen kivitelezhetõnek tûnt a dolog. A Kanári-szigetek Laayounne mellett van alig 200 km-re, és mindkét helyen van reptér. Útba vettük hát a Hassan I. repteret.

A reptér biztonsági õreinek egy vicces délutánt szerezhettünk a következõ párbeszéddel:
- Szép napot! A jegyüket kérném.
- Jegyünk még nincs, egy menetrendet szeretnénk kérni.
- Hova utaznának?
- Még nem tudjuk, hova lenne járat?
- Mikor utaznának?
- Még nem tudjuk.

A jegyvásárláskor azonban a késõbb meglátogatott utazási irodában közölték, hogy két nappal utazás elõtt lehet csak jegyet venni, így letettünk a dologról. A retúrjegy egyébként Las Palmas-ra 60 ezer Ft lett volna. Amúgy is kicsit sokalltuk…

Kerestünk egy hotelt a városban, majd hirtelen eldöntöttük, hogy még korán van, fogyasztjuk még picit a kilométereket. Visszaszálltunk az autóba, és továbbálltunk. Út közben elkapott minket egy bazi nagy vihar szele. A fõút közvetlen az óceán partján vezetett, így sok helyen láthattuk a szikláknak csapódó 5-10 méter magas rettenetes hullámokat. Egy helyen ki is szálltunk megnézni, de félelmetes volt még messzirõl nézni is.

A napot Tan-Tan városában fejeztük be, ahol az ötödik hotelban találtunk kompromisszumot a minõség és ár között. Maximum ár 20 euró négyünknek, minõség: ágy.

Agadir, Marokkó 2009. február 6.

Hosszú idõ után végre újra egy olyan nap, amikor reggel nem órára kelünk, és jól kipihenhettük magunkat. Ahogy számolgattuk elég sok idõnk van még, ezért nem kell sietnünk. Végül is nyaralunk. (Vagy telelünk:))

Már korábban észrevettük, hogy a Ráktérítõ tábla vonalának átlépése után rögtön 5 fokkal hidegebb van :), de a visszaút szomorú hosszútávú idõjárási hatásai csak ma reggel tudatosultak bennünk. Csapatunk nagy része ma reggel váltott hosszú nadrágra. Bye-bye nyár! Visszafelé nehezebb lesz megélni a két teljes évszakváltást…

Az útikönyvben olvastuk, hogy Marokkóban ha lehet õrzött parkolóban hagyjuk az autót. Ennek megfelelõen próbálunk minden este forgalmas helyen megállni, ahol figyelnek rá. Még nem értjük, hogy mûködik pontosan a dolog, de esténként mindenhol odalép hozzánk egy fickó, és felajánlja, hogy vigyáz az autóra. Mi bólogatunk, megköszönjük, és otthagyjuk. Reggel pedig csodák csodájára még mindig ott áll, és éberen õrködik. Valószínû a helyi non-stop üzletek „biztonsági õre”, vagy valami hasonló. Mindegy is, esténként 2 EUR-t megér.

A reggelivel nem volt szerencsénk, ugyanis fél 11-kor még nem nyitott ki a hotelünk közelében lévõ (és talán a város egyetlen) étterme. :) Ez már csak azért is volt szomorú, mert a homlokzatára festett ételekrõl álmodtunk már az esti megérkezésünk óta. Nem szívbajos egy nép, az üzletek és éttermek akkor nyitnak, amikor éppen kedvük van, de 6-kor már minden zárva.

Ma az idõjárással sem volt szerencsénk. Az egész esti zuhogó esõ reggelre elült ugyan, de szolidabb formájában egész nap sokszor vissza-visszatért. Ahol csak elautóztunk az út mellett feláztatott sárral és felduzzadt patakokkal, míg az úton hatalmas vízátfolyásokkal találkoztunk.

Nyilván jobbkor eszünkbe sem juthatott volna a „Vigyázz, teveveszély!” táblával fényképezkedni. Amikor a tábla mellé akartunk beállni, Tímea és Marci annyira elsüllyedt a sárban, hogy a következõ kisvárosban ahol reggelizni/ebédelni álltunk meg, 1-1 cipõpucoló gyerek tapadt rájuk, és könyörgött, hogy megtisztíthassa a cipõiket. :)

Könnyû napra számítottunk ma. 300 km vezetés, városnézés, semmi extra. De ilyen ugye még nem volt. Hát ma sem. :) Reggeli/ebéd után a kisvárosból kijövet kigyulladt a motor olajszint jelzõ lámpa. Nívópálca, mérés, ismételt mérés: minimum szint. Miután egyikünk sem ért a dologhoz, csak bíztunk benne, hogy fél-egy liter olaj rátöltésével megszûnik a probléma, ezért visszakanyarodtunk az elsõ benzinkútig motorolajat venni.

A benzinkúton Abdultól és Mohamedtõl (igazából nem tudjuk a nevüket, de itt szinte mindenki ezt a két nevet viseli, így hívjuk õket az egyszerûség kedvéért így :)) kértünk segítséget. A kúton nem volt olaj, de Abdul és Mohamed felpattanva egy kis robogóra elvezetett minket egy autós boltba. Kis tanakodás után, mivel az eredeti bontatlan Shell motorolaj sokkal olcsóbb volt mint otthon, a teljes olajcsere mellett döntöttünk. Abdul fel is ajánlotta a segítségét, hogy 5 eurós munkadíjért megcsinálják az egészet õk. A szemléletesség kedvéért leírom, hogy nézett ki ez ilyen olajcsere. Megállunk az autóval egy szélesebb sikátorféleségben, ahova szintén õk vezettek. Embereink eltûnnek egy fél pillanatra, majd hat 10-15 éves gyerekkel jönnek vissza. A gyerekeknél egy furnérlemezbõl összeeszkábált lap, amit az autó alá dobnak, ahol mellesleg még patakokban folyik el az esõ által hátrahagyott sáros víz. Megkérnek minket, hogy nyissuk fel a motorháztetõt. A gyerekek hatalmas szakértelemmel és rettenetes sebességgel egyszerre vetik rá magukat az autóra, mindent ellenõriznek, közben mire felfognánk mi is történik már le is engedték az olajat.

Az olajcsere közben Mohamedrõl (aki folyékonyan beszél németül) megtudjuk, hogy 17 évet élt Németországban, Abdul pedig 3 benzinkút, egy egész utca és egy oázis tulajdonosa. Nagyon segítõkészek voltak, egy szuvenír boltba is elvittek. Mire ezt megbeszéltük, az olajcsere kész is lett.

A szuvenír bolt szintén érdekes élmény volt. A vásárlás itt egy külön szobában beszélgetéssel, teázással kezdõdik. Ezután végig kell nézni egyesével mi lehet érdekes a számunkra, majd ami tetszik, azt is kosárba pakolni. Árat csak a legvégén mondanak, amire hosszasan kell alkudni. Egy vásárlás fél délutános program, így kezdjük értékelni az európai módszert. Ott is macerás a vásárlás, de legalább nem ilyen idegtépõ.

A boltból kilépve fényképezkedés, telefonszám csere, és mikor éppen indulnánk, elmegy mellettünk egy három autóból álló Budapest-Bamako konvoj. Remek, még nem vagyunk egyedül Marokkóban. Egy darabig velük is jöttünk. Az út egy része ma hegyi szerpentineken vezet. Sajnos volt ma egy kis katasztrófaturizmus is, a hegyi szerpentinen megnézhettük hogyan próbálnak kiemelni a szakadékból két markolóval egy hajnalban beleszaladt turistabuszt.

Tiznitben elidõztünk egy kicsit. Benéztünk a központi piacra, ahol betankoltunk friss, olcsó gyümölcsökbõl. Itt kezdõdõtt el a furcsa szokás, hogy a parkolásért „õrzõ emberek”-nek kell fizetni. Állítólag észak felé ez már mindenhol így mûködik.

Az úton már fogadásokat kötöttünk, hogy Tímea meddig tud még nekünk 4-5 eurós szállásokat szerezni, de ma még Õ nyert. Az estét Agadirban szintén ennyiért töltjük, pár utcányira az óceán parttól és királyi kastélytól.

Ourzazate, Marokkó 2009. február 7

Úgy látszik nem az idõjárás a probléma, hanem az éghajlatváltozás. Ahogy tartunk északra, egyre mélyebbrõl kerülnek elõ a ruhadarabok. Reggel már hosszú nadrágban kezdtünk, de estére a nagykabátok és sálak is elõkerültek. Ma Agadirból Ourzazatébe tartunk, ami egy jómódú hegyi kisváros. Marakestõl 100 km-re délre, 1500 méter magasan fekszik. Az út szépen fokozatosan fogyott el alólunk, és vált a nap folyamán 4 sávos autóútból egy sávos hegyi szerpentinné.

Ourzazate közelében épült fel egy nagyon híres filmstúdió, ahol a legtöbb afrikai és ókori kosztümös filmet forgatták (Nílus gyöngye, Sheherezade, Mózes, A légionárius, Kleopátra, Gladiátor, Asterix és Obelix, Az ókori Egyiptom, Mennyei királyság, Passió stb.). Erre útközben jöttünk rá, mikor megpillantottuk egy fennsíkon az Asterix és Obelix-bõl ismert egyiptomi várat, amit a film kedvéért építettek fel. El is döntöttük, hogy holnap ellátogatunk a stúdió múzeumába.

Szállást már a bevált rutinnal kerestünk, majd a zacskós leves után elindultunk várost nézni. Utunk az elsõ sarokig tartott, ahol az elsõ boltba betérve sikeresen elidõztünk vagy 2 órát. Az eladók beszéltek picit angolul, így miközben alkudoztunk a portékáikra, sok egyéb másról is szó esett. Egy idõ után bevezettek minket a belsõ szobába (ahova Allah már nem lát be), és leültettek. Szó-szót követett, majd részünkrõl – nem is emlékszem pontosan hogyan – bekerült az autóból a körtepálinka és a Jägermeister, részükrõl pedig elõkerült egy üveg Schwepses vodka. Iszogattunk kicsit, miközben holnap ebédre is meg lettünk invitálva az eladó srác házába. Valami sült állat lesz, de még nem döntöttük el hogy megyünk-e.

Marakesh, Marokkó 2009. február 8-9.

Láttuk a filmstúdiót, mindenki megfogadta, hogy az ott forgatott filmeket újra meg kell nézni, egészen más szemszögbõl fogjuk majd látni. Hihetetlen miket felépítenek egy film kedvéért.

Ourzazate után Aid Ben Haddau kashbáját, amit rengeteg japán turista társaságában fényképezgettünk. A hegyi pisztéken kicsit eltévedtünk. 10 km-t haladtunk földúton, majd megkérdeztünk valakit meddig tart még ezt a köves/földes borzasztó út. A válasz az volt: „Még 5 km jó, aztán 30 km rossz. De 4×4-es autóval járható.” Ekkor visszafordultunk, és pár óra késésben ugyan, de aszfalton keltünk át Marakesh-be, ahova este érkeztünk.

A következõ napot itt Marakesh-ben töltöttük pihenéssel. Várost jártunk (marokkó legnagyobb piaca, pici utcák, fõtér, királyi palota, sírok, …)

Harmadik életjel

Nouakchott, Mauritánia 2009. január 27.

Az előző napi ivászat, kiadós halvacsora, teázás és Thomas-ékkal beszélgetéssel töltött este után ez volt az első igazi teljesen szabadprogramos pihenőnapunk.
A csapat szorgosabb és korán kelőbb része reggel írta meg a második blogot. A feltöltéshez azonban egy internetkávézót kellett keresnünk. Mivel előző nap már voltunk a városban, és tudtuk milyen kaotikus a közlekedés, „Melyik”-ekkel úgy döntöttünk taxival megyünk el feltölteni a blogot, vacsorázni és bevásárolni.
Az első sarkon leintett csörgő-zörgő roncsderbis Mercedes vitt el HETÜNKET (igen, nem elírás! ketten az anyósülésen, 5-en hátul) a belvárosba kemény 1000 Ft-ért. Azt hiszem jóval a BKV jegy alatt maradtunk. :)
Az internet sebessége olyan, mint otthon volt az első 15 kbit-es modemekkel, ezért sem tudtunk képeket felrakni.
Nem tarjuk valószínűnek, hogy létezik Afrikában műszaki vizsga, mert Marci szavaival élve az itt közlekedő „fospumpákat” Európában már a roncstelepre sem vennék be! Ugyanezen gondolkodásmód alapján több mint biztos, hogy zöldkártya sincsen.
A vacsorát ugyanabban a bevált fast-food-ban ettük, ahol előző nap.

Kiffa, Mauritánia 2009. január 28.

Innentől leginkább úton voltunk, nagy kalandokban már nem volt részünk. A sivatag lassan szavannába csapott át, rengeteg tevét, szamarat, kecskét és marhát láttunk. Igazi szavannai állatokat viszont egyet sem, habár találtunk egy jó nagy rakás trágyát, amit szerintünk elefánt pakolt le. Majd a fotók közt megtekinthető lesz. Minimum fél köbméter.
Kiffa egy eléggé lepukkant sivatagi városka, nincs se hotel, se semmi kényelmes szállás, csak néhány kemping egymás mellett rettenetes szobaárakkal. Van néhány viskójuk, amúgy se wc, se rendes zuhanyzó nincs. Így itt sem tudtunk fürdeni. A hozott ruhák nagy része teljesen érintetlenül hever még táskáinkban. Kicsit unjuk a májkrémet, viszont a mauritán kenyér az egyik legfinomabb, amit valaha ettünk. Itt találkoztunk újra a versenyesekkel, na meg a felejthetetlen Idomuval, aki megköszönte a részvételt, felhívta a figyelmünket, hogy milyen drága Mauritániának biztosítani minket, és kérte, hogy mindenki fizesse be a turisztikai adót. Sokan röhögtek.

Diema, Mauritánia 2009. január 29.

Mai napra egy igazi kemény szavannai terep volt a kitűzött útvonal, de sajnos felemás információkat kaptunk, sokan mondták, hogy nagyon nehéz a terep, és inkább itt is a kerülőutat választottuk. Kayes helyett Diemaba autóztunk, ahol a mezőny nagy része táborozott. Itt csak egy vadkempinget találtunk, alakítottunk. Ma átléptük a határt Maliba, nagy megkönnyebbülés volt, itt már úgy éreztük, hogy vége a középkornak, és újra civilizációt találtunk. Volt ismét térerő, város házakkal, vidám emberekkel.

Bamako, Mali 2009. január 30.

Ma végre elérkeztünk Bamakóba. Útközben ismét szavannán haladtunk, tevék, szamarak, marhák közt. Nagyon veszélyes az út, mert az állatok bármikor a kocsi előtt teremhetnek, nagyon kell figyelni. Találtunk egy kiégett, porrá omlott kamiont is, erről a képeket majd később feltesszük. Nem tudjuk mi történhetett vele, leginkább légitámadásnak látszik, vagy bazookának, vagy szent kézigránát…
Bamako hatalmas város, másfél millió lakossal, de fogadni mernénk, hogy nem is tudják, pontosan hányan vannak. Sok helyen úgy látszik, minta csak gyerekek lennének. Ezrével rohangálnak mindenfele. Az itteniek barátságosak, mosolyognak, és szamarak helyett robogókkal közlekednek. Sokkal kulturáltabb a város, mint Nouakchott. Vannak aszfaltos utak, habár ha ezt látjuk először, lehet ezen is kiakadunk. Itt már vannak szórakozóhelyek, éttermek, rendesnek mondható városrészek. A beérkezés simán ment, megtaláltuk a hotelünket (Hotel Massaley), de a bejelentkezés annál komolyabb bonyodalmakat okozott. Tudni kell, hogy itt Bamakóban a szobafoglalás nem életbiztosítás, akkor sem, ha előre átutalt az összeg. Aki előbb jön, azé a szoba. Történetesen mi az előre kifizetett szobánkat próbáltuk meg elfoglalni, és nyoma se volt a foglalásnak, pedig több csapat sikeresen beköltözött. Szerencsére sikerült beszélni egy magyarul is tudó fekete emberkével (Sidibe), aki elintézte, hogy megkapjuk a szobát. A foglalt szobák helyett az egyik egy szép nagy kétszobás lakosztály lett. Persze a másik hotelben, ahova sokkal többen mentek, nem ment ilyen simán a dolog. Volt, aki az aulába verte fel a sátrat, ezzel tüntetve a komolytalan ügyintézés ellen. A Salam hotel Bamako legelegánsabb hotelje, bárhol megállná a helyét, ennek ellenére még ott sem működnek a dolgok. A szervezők közbenjárására 10 euró szobamegtartási díj fejében elfoglalhatták a szobákat az előre kifizetett vendégek is. Persze itt is sok ellentétes információt kaptunk, lehet ez sem igaz, de egy biztos, hogy nagy ordítozás volt, és jó soká tartott…

A rally vége, Bamako, Mali 2009. január 31.

Kényelemben, kipihenten keltünk a légkondicionált szobában.
Reggeli 9-kor a hotel éttermében, ahol a lichie lé kellemes csípős íze megadta mindenkinek a szájízét. A reggeli amúgy finom volt, lehetett válogatni a péksütemények, a sonka, tojás, sajt feltétek között.
Ezután megnéztük az autópiacot, ami a Salam hotel parkolójában került megrendezésre. Legalább 100 autót árultak, mi is beálltunk az eladók közé. Az eredeti tervünk az volt, hogy hazajövünk az autóval, de így is alkudoztunk egy csomót. 10000 euróért eladtuk volna azonnal, 6250 eurós ajánlatot kaptunk is végül. Ez tök jó ár, kicsit jobb is, mint amennyiért otthon el lehet adni az autót. Sok autó viszont nagyon áron alul kelt el. A Toyotákat általában könnyű eladni, a benzines kocsikat viszont nehéz.
Végre találkoztunk Tamásékkal (Peti kollégája) is, akik habár picivel több műszaki problémával, de időben megérkeztek.
„Melyik” hosszú alkudozásokat követően eladta autóját és külön-külön annak tartalmát is (mint a bolhapiacon szokás) nyereséggel. :)
A hotel előtt mi is kaptunk olyan elgondolkoztató ajánlatot (~7000 EUR), hogy komolyan utánanéztünk a repülős visszaút lehetőségnek. Végül nem kaptuk meg az álomszerű 9000 eurót, ezért tartjuk magunkat az eredeti tervhez.
Az autópiac után – a naptól kissé megpirulva – a szálloda felé autózva betértünk a helyi supermarcheba (bolt). A mosóportól a kólán keresztül a Danett pudingig a termékek széles skáláját felvonultatták, persze csillagászati áron kínálták ezeket a luxuscikkeket. Az egyetlen, amit nem találtunk pedig nagyon kerestünk a sör volt. A sört egy ajtóval elzárt raktárban a tulajjal való személyes megismerkedés után nézhettük meg. „Melyik” Csilla a bolhapiacos pénzét beforgatta, így nagy tételben és lealkudott áron juthattunk hozzá a tálca sörhöz. :)
Italokkal és sörrel felszerelkezve visszahúzódtunk a szállodánk hűvös szobájába, és az otthonról hozott zacskós levesek közül csemegéztünk, melyeket a lakosztály nappali részében lévő üvegasztalon felállított gázfőzővel megfőztünk, és a Melyikkel közösen elfogyasztottunk. Jóllakottan fürdőztünk egy jót a hotel medencéjében, majd rákészültünk az esti bulira.
A mauritán közlekedési szokásunkat megtartva a hotel előtti taxiba bepréselődtünk ismét 7-en. A taxisofőr először elkerekedett szemekkel figyelte, hogy mire készülünk, aztán amikor látta, hogy rutinosan, másodpercek alatt becsomagoljuk magunkat a kocsiba, csak mosolygott egyet, és a szokásos tarifáért (2000 helyi peták) elfuvarozott minket a Club Ibizához.
A bulihelyszín melletti étteremben (Relax) kajáltunk még egy nagyot, elég tisztességes marhaszeletet adtak. Az Ibiza klubban 10 körül kezdődött az eredményhirdetés. Kicsit botrányos volt, sokan fujjoltak, bundát kiabáltak, hiszen a második csapat 20 pont büntetést kapott GPS tracklog alapján, gyorshajtás miatt. Viszont az első csapat is pont ugyanúgy gyorshajtott, hiszen az etapokat eleve lehetetlen megcsinálni a megengedett sebességekkel. Így viszont az első csapat egy szervezőkhöz közeli csapat lett. Tényleg bundagyanús kicsit a dolog. Sok poénos díjat is kiosztottak, a „Nem adom fel, míg egy darabban látsz” díjat a felborult csapat kapta, akik rommá törött autóval fejezték be az utat. A „Bozótjárat” díjat a 7-es busz kapta, míg a legsegítőkészebb csapat díjat a Hummer Racing Team kapta. Róluk amúgy is sok jót hallottunk, mindig mindenkinek segítettek, egyszer egy quad-ot is bevittek a pótkerék helyére felkötve. Mindenesetre a díjkiosztó hangos fújolással ért véget, mert sokan haragudtak a szervezőkre pocsék szervezés és a sok szállásprobléma miatt. A tisztánlátás végett: a szállásról nem tehetnek a szervezők, mert idén nem volt része a nevezésnek a Bamako szállás biztosítása pont a hasonló kavarás miatt előző évről. A buli ezután szar volt, sokan átmentek más helyre, ahol jobb zene, és sokkal olcsóbb pia volt. Mi szépen eljöttünk haza.

Továbbiakban:

Még egy nap pihenő következett Bamakóban, ahol egy alapítványi iskolában kiosztottuk a Magyarországról hozott ajándékainkat, délután pedig egy magyarország-mali focimeccsre látogattunk ki. Marci játszott is, legalább 4-szer labdába is ért. :)
Bamakóban nincs étterem! Erre a következtetésre jutottunk este, mikor legalább egy órán keresztül bóklászva a városban kerestünk olyan helyet ahol ehetnénk. Megkínáltak minket csövesnek kinéző (ugyanakkor kedves és mosolygós) helyiek az utcán főzött rizzsel, voltunk lepukkant kifőzdékben ahol nem volt gusztusunk enni és bekeveredtünk egy vöröslámpás helyre is, ami sokak szerint kupleráj volt. Nem tudjuk pontosan, sietősen távoztunk. :) Amúgy is voltak sokan az előző napi buliban, akik helyi pillangókkal mélyítették el a magyar-mali barátságot. Hogy ez mennyire fér bele a karitatív rally keretei közé, és mennyire korrekt sok esetben az otthon maradt feleségekkel szemben, azt mindenki ítélje meg saját maga.
Most hajnali lehet, és reggel 7-kor kelünk. Megkezdjük utunkat visszafelé. Először sietősen át Malin és Mauritánián, majd komótosan elidőzve Marokkóban és Spanyolországban. Ha lehetőségünk lesz rá, majd még jelentkezünk. Mindenkinek kitartást a télhez, de tartsátok magasan az eurót amíg a maradék pénzünkkel haza nem érünk és be nem váltjuk. :)

A „hisztérikus tömegek” megnyugtatása végett, Világjáró Micike és barátai köszönik szépen jól vannak, üdvözletüket küldik: http://picasaweb.google.com/nagypeeter/Micike#

Afrikában mindenhol nagyon lassú a net, de ízelítőül feltöltöttünk pár képet a következő helyre: http://picasaweb.google.com/nagypeeter/BudapestBamako#

Meg egy blog

A Melyik csapat blogjat a bamako.hangman.hu cimen eritek el, ok is irtak sok szepet es jot! Sokat bandazunk egyutt veluk, es foztek nekunk is spagettit. :)

Második életjel

Update: Formázások (tfe)
2009, Január 26. Nouakchott, Mauritania

Eddig sajnos nem adódott alkalmunk blogot írni, egyrészt Almeria óta nem voltunk internet közelben, másrészt éjjel nappal a volán mögött ültünk. Most hogy kiszálltunk a versenybõl, és csatlakoztunk a túrázókhoz lett némi szabadidõnk, amit blogolással, pihenéssel és városnézéssel fogunk tölteni.

Almeria (Spanyolország) kikötõjében találkoztunk az UniversiTEAM-mel, akik a Nyugat-Magyarország Egyetem hallgatói, és õk is egy Hilux-szal jöttek. Megbeszéltük, hogy másnap együtt folytatjuk a strapát. A hajóút Almeriából király volt, kaptunk egy négyágyas kabint, fürdõvel. A fürdõ azért is kiemelendõ, mert nem mindenki járt ilyen jól. Sokak kabinjából (így UniversiTEAM és a szervezõk kabinjából is hiányzott a fürdõszoba.) A hajóút elején a folyosón ledõlve narancsoztunk (azért a narancs már itt is egész más mint otthon), és vártunk arra, hogy a kevésbé szerencsések is megfürödjenek a kabinunkban. Az alvás a hajón egész jól sikerült, valószínûleg azért, mert Almeriáig 25 órát vezettünk egyben. Volt, hogy a fej a lábaktól egy méterrel lejjebb volt a hullámzás miatt. Continue reading ‘Második életjel’

Első életjel

Tőlük, én csak továbbítom:

Naszóval, első életjel: 2009-01-19, Almeria, kikötő. Az idő szép, 15 fok, napsütés. Itt kicsit később sötétedik. Holnaptól pedig már egy időzónával korábban leszünk.

A budapesti rajt nagyon király volt, köszönjük a szurkolást! Tímea vezetett Székesfehérvárig, ahol Zoli családja és barátai búcsúztattak minket. Ez után a sofőrcserénél derült ki, hogy Peti Budapesten hagyta a jogosítványát. Azóta úgy tűnik, minden megvan. Continue reading ‘Első életjel’

Képek az első napokrol

Képek az első napokról

Update: Képek az indulásról

Majd Laci talan igazit a bejegyzesen… kicsit gaz a spanyol winnyows, meg nyelv… :) Ñ, meg ilyenek.

Igazítottam a linken, hogy ne a spanyol picassara mutasson :) - tfe

Közeleg az indulás

CB beszerelés, zárjavítás, matricázás, vásárlás, futóműves, adományok beszerzése, futkározás hegyek… Szal jó lenne végre elindulni. Már csak egyet kell aludni. Jobb esetben másfelet. Szóval minden rajongót, szurkolót és érdeklődőt várunk szombat reggel 9-kor a felvonulási térre. A rajt másfél órás, rajtszámunk 48, csapatnév Weecan’drive.

Budapest Bamako

Hamarosan indul a Budapest Bamako rally, és itt fogunk beszámolni (ha sikerül) arról, hogy hol vagyunk épp, micsinálunk, megettek e már minket a kannibálok, vagy éppen aknát találtunk Timbuktu és Kiffa között. Lehet szurkolni, izgulni, fogadásokat kötni, hogy a jó öreg Hilux meddig bírja majd a 17000 kilóméteres utat, porban, fagyban, folyómedrekben, ekszetera. Nemsokára lesz itt néhány kép az autóról, amivel nekivágunk.

Egyéb információ a Budapest Bamako oldalon fent.

How-to: iPhone 2.0 frissítés

Az iphone-dev team végre kiadta a legújabb pwnage! tool-t, amivel elvileg lehet eredeti (nem 3G!) iPhone-t rendesen hekkelni. A dokumentáció enyhén szólva is hiányos, fórumok hozzászólásaiból kell kibogarászni az infókat. Az egész folyamat messze nem annyira egyszerű, mint a korábbi firmware törések (ahol kb. 1 gombnyomással meg lehetett oldani mindent), itt elég sokszor be kell avatkozni manuálisan is. Continue reading ‘How-to: iPhone 2.0 frissítés’

Fotó - Alapok

Remek post-ra bukkantam a neten, ami érthetően elmagyarázza a fotózás alapjait. Az alábbi kis szemléltetőábra fogott meg igazán…